Ingrid Bergman (1915-1982) – a megérzések asszonya, születésnapja és halálának napja is augusztus 29, rá emlékezünk.

“Nem bántam meg semmit. Nem úgy éltem volna az életemet azon az úton, ahogy tettem, ha közben azon aggodalmaskodok, hogy az emberek mit fognak mondani.” – Ingrid Bergman

Természetes és öntudatos szépség volt, aki nem akarta alárendelni magát sem a film világának, sem egy bizonyos férfinak élete végéig, sem a társadalmi szabályoknak. Nem alkudott meg semmivel.

Visszafogott finomság áradt belőle, s neki köszönhetjük a Casablanca feledhetetlen hangulatú jeleneteit. A svéd színésznő, Ingrid Bergman százhárom évvel ezelőtt a mai napon született, 1915-ben.

Nagyon más világban élt Ingrid Bergman, mint a mai nők, mégis, az előítéletekkel és a társadalom kíméletlenségével hamar szembe találta magát. Ez ugyanis nem változott. Tulajdonképpen mindig könnyebb azokat bírálni, akik messze vannak tőlünk, akiket nem ismerünk jól, és akiket ne adj’ Isten, még irigylünk is.
Mert ha mernek boldogan ragyogni, akkor hirtelen számos ego elkezdi magát borzalmasan hiányosnak és üresnek érezni. Ezért aztán támadásba is lendül…

De Ingridet ez nem érdekelte. Megviselte, s meggyőződésem, hogy később meg is betegítette, de azért kitartott, és erős volt.

„Muszáj a megérzéseidre koncentrálnod! Hinned kell annak a halk, belső hangnak, aki megmondja, mit tegyél!” – Ingrid Bergman

Filmszerepein keményen dolgozott, és közben még anyaként is helyt kellett állnia, valamint számos kultúrában otthonra lelnie. Gyerekként hamar megtapasztalta az egyedüllétet, szülei elvesztése után csak a színház, a film adott erőt és energiát neki. Színésznő akart lenni. Erre a pályára festőművész-fotográfus apja „készítette fel”, s a szerencse is segítette a kezdetekkor. Karrierista volt, mondhatjuk, s gyermekeire is kevesebb ideje jutott így, mintha az egyszerű sorsot választotta volna, ám a kirobbanó siker mellett megtapasztalhatta, hogy a közvélemény milyen gyorsan emel fel és milyen gyorsan hoz is ítéletet egy ember felett.

Először próbálkozott a hagyományos életúttal: ezt jelentette az első házassága, Aron Petter Lindströmmel, huszonkét évesen. Egy kislány született is ebből a kapcsolatból, ám az amerikai lehetőség, a svéd Intermezzo amerikai változatának megfilmesítése, és az emiatti utazás 1939-ben, már mutatta, hogy a svéd színésznő új életszakaszba lép.

David O. Selznick-nek jó szeme volt, hamar felismerte Ingrid Bergman tehetségét, aki hamarosan egész családjával már az Államokban élt, és az Intermezzo-t követték a nagy filmek: Casablanca, Akiért a harang szól, majd az első Oscar-díjat hozó Gázláng, a Forgószél, Cary Grant-tel… Ingrid Bergman hihetetlenül hamar meghódította Amerikát.

Ingrid és a párkapcsolatok

Mindeközben pedig nőként lett boldogtalanná, mert nem találta önmagát a házasságában.

Amikor azonban Párizsba utazott, hogy a háború után az amerikai katonák számára szervezett előadásokon szerepeljen, találkozott Robert Capával, a magyar származású fotóművésszel.

Capa miután éveken keresztül örökítette meg a háborús borzalmakat, kikapcsolódásra vágyva tartózkodott ott és azonnal elbűvölte a párizsi hotelbe besétáló díva. Becsúsztatta vacsorameghívóját a színésznő ajtaja alatt.

Bár Ingrid férjnél volt, mégis a találkozásból nagy szerelem lett, egymásba habarodtak. Ingrid végre megélheti Capa mellett az izgalmakat és a szabadságot.

S ha a két független lélek feladta volna a szabadságát, valószínűleg össze is házasodtak volna – Bergman hitt is ebben. A kapcsolatról leveleik, és persze Capa fotói tanúskodnak, pontosabban Ingrid Bergman arca a fotókon…  De nem maradhattak együtt.

A fájdalmas elválást új kapcsolat követte a fent már említett olasz rendezővel, Roberto Rossellini-vel, aki karakterével lenyűgözte a visszafogott és határozott színésznőt.

Ám ez a házasság, s az előző felbontása sem hozott annyi boldogságot. Pedig egy kisfiú, s az ikerlányok, Isotta és Isabella is a Rossellini-féle kapcsolat idején érkeztek Ingrid Bergman életébe.

Az amerikai sajtó azonban megbélyegezte az eddigre már Oscar-díjas színésznőt. Még el sem vált, már egy új férfival élt, s várta kisfiát –  a közvélemény ekkor megmutatta, hogy a piedesztálra állított nőknek sem enged meg mindent.

Úgy, ahogyan egykor Coco Chanelt Franciaország, most Ingrid Bergmant második hazája utasította el, és kiáltotta ki bűnösnek, ám ebben az esetben más volt az indok: a házasságtörés. Bár nagy szerelem volt ez is, a Rossellini-vel való házasság végül nem is bírta el a társadalmi megbélyegzettség állapotát, és közös filmjeik sem hoztak igazi sikereket.  

Ingrid Bergman azonban még egyszer férjhez ment ezután is – Lars Schmidt, svéd színházi producerhez-, bár nem lehetett könnyű a lobbanékony olasz rendezővel megharcolnia a gyermekeiért.

Ahogyan egykor Coco Chanel is nagy visszatérő volt, Bergmant 1957-ben az Anastasia című filmmel „fogadta vissza” Amerika, s ez a szerep hozta meg számára a második Oscar-díjat. A sajtó ismét dicshimnuszokat zengett róla és tehetségéről. A harmadik Oscar-t pedig 1974-ben vehette át, a Gyilkosság az Orient Expresszen című Agatha Christie-filmben nyújtott alakításáért, ő volt Greta Ohlsson, a svéd misszionáriusnő.

Szakmailag elmondhatjuk, hogy elérte, amire vágyott: ikonikus alakká vált még életében, a legnagyobb elismeréseket aratta filmjeivel, színházi felkérést, televíziós szerepet is kapott, 1973-ban pedig még a Cannes-i Filmfesztivál zsűrielnöki tisztségét is ő töltötte be. 1980-ban jelent meg az önéletírása, amelynek társszerzője Alan Burgess volt, s amelyben többek között Robert Capa-val való viszonyáról is írt.
Utolsó mini-tévésorozat szerepe még egy Emmy-díjat is hozott számára, ekkor játszotta el Golda Meir-t, Izrael első miniszterelnökét. Az elismerést azonban már nem vehette át személyesen.
A rák erősebb volt, s Ingrid Bergman éppen 67. születésnapján hunyt el egy londoni kórházban.

Így fogalmazott: „Légy önmagad! A világ imádja az eredetit!”
Élete arra példa, hogy ő mert is önmaga lenni.

Érdemes elolvasni Coco Chanelról szóló blogunkat is.

Ha nem szeretnél lemaradni további írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre!

Fábián Anikó
Újságíró, Művészettörténész

Ha nem szeretnél lemaradni az írásinkról, iratkozz fel a hírlevelünkre a láblécben található feliratkozásnál!